EU-költségvetés és monetáris unió

Az EU költségvetésének ez idáig kevés köze volt az integráció monetáris oldalához. Az egységes valuta bevezetését lehetővé tevő maastrichti szerződéstől (1992) fogva hosszú időn át tartotta magát az a koncepció, hogy a valutaunió nem von maga után fiskális uniót, s ezért nem igényel újabb költségvetési eszközöket. Ez a tétel dőlt meg – legalábbis elméleti síkon – 2012-ben, amikor az Európai Tanács, az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az eurócsoport elnökei jelentést tettek közzé a monetáris unió (EMU) elmélyítéséről, és abban szóltak nemcsak a bankunió, hanem a fiskális unió szükségességéről is.

A 2012 óta eltelt hat évben a bankunió részben megvalósult, az EU kilábalt a recesszióból, és már a harmadik (utolsó) görög pénzügyi mentőakció is lezárult.

A fiskális unió tekintetében azonban nem történtek konkrét (tehát politikai) lépések, miközben rengeteg elemzés készült és sok vita zajlott a kockázatmegosztásról és a lehetséges költségvetési elemekről. Az igazság pillanata eljött: az Európai Bizottság az EMU fiskális kapacitásának kérdését összekötötte az új, tehát 2020 után életbe lépő hétéves költségvetési keret (MFF) tárgyalásával.

Bár Magyarország nem része az eurózónának, cseppet sem közömbös számunkra, hogyan alakul a gondolkodás és a döntéshozatal a GMU fiskális kapacitása tekintetében. Különösen fontos, hogy mire Magyarország az euró bevezetéséhez eljut, addigra a rendszer stabilabbá, kiegyensúlyozottá váljon, olyan anomáliák nélkül, mint az elmúlt évek „görög válsága”.

Hazánk, sőt az egész régió érdeke továbbá az, hogy ha az EU külön fiskális kapacitást hoz létre a következő időszakban, azt ne a hagyományos kohéziós eszközök rovására, hanem azokat kiegészítve tegye.

Az MFF-javaslat egyik kritériumnak sem felel meg. Önmagában az, hogy az EMU fiskális kapacitását az egész EU költségvetésébe integrálja, nem okozna nagy gondot. Az euró a szerződés szerint az EU egészének a valutája, és a brit kilépés után Dánia marad az egyetlen tag, amely nem vállalt kötelezettséget az euró bevezetésére (noha mint egyetlen ERM II.-tag, közgazdasági értelemben közelebb van az eurózónához, mint például Svédország vagy Lengyelország). A probléma inkább azzal van, hogy konkrétan mekkora és milyen jellegű eszközökre tesz javaslatot az Európai Bizottság.

Az MFF-javaslatban 25 milliárd eurós tétellel szerepel egy program a tagállamokon belüli gazdasági reformok támogatására (Reform Support Programme), megemlítve, hogy a reformok tartalmához az európai szemeszter ajánlásai szolgálnak orientációként. Ez két ok miatt problémás. Egyrészt, mert a valutaunióval összefüggő nehéz helyzetek, amelyek közösségi támogatást indokolhatnak, elsősorban nem strukturális jellegűek, hanem a gazdasági-pénzügyi ciklusokhoz kapcsolódnak. Tehát elsősorban nem a szerkezeti reformok központi támogatása hiányzik a rendszerből, hanem a pénzpiaci bizalom és a makroszintű kereslet ingadozásának ellensúlyozása. Másrészt: még akkor is, ha a strukturális reformok tartalmát sikerül helyesen megállapítani, valószínűtlen, hogy ezeket a reformokat egységesen be lehet árazni, és Finnországtól Portugáliáig, Írországtól Bulgáriáig egységesen alkalmazni.

A másik eszköz, amely a javaslatban szerepel, a beruházások folyamatosságát hivatott segíteni, mégpedig legfeljebb 30 milliárd euróval (European Investment Stabilisation Function).

Ez azonban nem transzfer, hanem hitel lenne a válság idején megemelkedő kamatok finanszírozására. Ez a gondolat egy valóban hasznos funkciót szolgálhat, ám itt is sok a kérdőjel. Egy nagyobb válság idején a beruházások átprogramozása mindenképpen napirendre kerül, ami időt igényel. Egyes gazdasági szereplők közben átalakulhatnak vagy akár el is tűnhetnek. Másrészt a beruházástámogatás, ha megment is néhány kiemelt projektet, az területi értelemben valószínűleg koncentrált, tehát – a tagországon belül értelmezve – aszimmetrikus segítséget tud nyújtani. Át kellene tehát gondolni, hogy milyen állami funkciók legyenek jogosultak támogatásra egy ilyen stabilizációs alapból, és mennyiben hasznos egy ilyen funkció tényleges transzferek nélkül.

A közgazdasági érvek a fenntarthatóság, a prosperitás és a szolidaritás érdekében indokolják a fiskális unió felé való elmozdulást. Ha azonban az EU az eurózóna stabilizálására fiskális kapacitást épít ki (vagy épít be az MFF-be), annak kell, hogy legyen gyors, keresleti oldali hatása, elérve minél több, a válság által nehéz helyzetbe hozott személyt.

Ennek a kritériumnak megfelel az eurózóna-szintű munkanélküli-biztosítás (vagy viszontbiztosítás) koncepciója, amelyről sok elemzés készült és számos vita zajlott az elmúlt hat évben.

Akár az MFF részeként, akár azon kívül hozna létre az EU egy munkanélküli-biztosítási alapot, az nagy gazdasági visszaesések (aszimmetrikus sokkok) esetén kisegítené a tagországok munkanélküli-biztosítási forrásait, ahogy az például az Egyesült Államokban történik. Olyan költségvetéshez kapcsolódó eszköz jönne létre, amely elősegíti a tagországok közötti kockázatmegosztást, és ezáltal a gazdasági, szociális és intézményi stabilitást az EU-ban (különösképpen az eurózónában).

A gondolat nem új keletű; a hetvenes években szü­letett dokumentumokból (l. a híres MacDougall-jelen­tést 1977-ből) az derül ki, hogy a monetáris integráció elmélyülése esetén evidens intézkedésként tekintettek a közösségi szintű munkanélküli-segélyalap létrehozására.

Meglepő módon ez év májusában a német pénzügyminiszter, Olaf Scholz is támogatólag nyilatkozott a munkanélküli-biztosítás koncepciójáról. Mivel Franciaország, Olaszország és Spanyolország ezt régóta szorgalmazza, Scholz óvatos nyitása nagy jelentőségű, és egyértelműen pozitív jelzés egy ilyen kardinális reform megvalósíthatósága szempontjából.