A Lehman Brothers csődjének tanulságai

Ebben az évben a világ már megemlékezett a prágai tavasz ötvenedik, az I. világháború befejeződésének századik, illetve Karl Marx születésének kétszázadik évfordulójáról. Egy ilyen évben fontos lehet a Lehman Brothers csődjének tizedik évfordulója?

Igen, mindenképpen. A Lehman talán nem volt egy különösen nagy bank, és feltehetően nem is volt fizetésképtelen az összeomlásakor, de majdnem bedöntötte a globális pénzügyi rendszert, és gazdasági válságot váltott ki. Emellett alapvetően változtatta meg az emberek gondolkodását az őket körülvevő világgal kapcsolatban.

A 2008. szeptember 15-ét követő események után egy „újabb Lehmantól”, illetve egy súlyosabb pénzügyi katasztrófa bekövetkeztétől való félelem arra késztette az Egyesült Államokat, hogy széles körű reformokba kezdjen. Továbbá a Lehman csődjét folyamatosan felemlegették a 2010 után kitört európai pénzügyi válság során is, amikor az államcsődök „halálos spiráljával” kapcsolatos félelmeket hangsúlyozták ki. Azóta azonban úgy tűnik, hogy a Lehman rémtörténetének elrettentő hatása veszített erejéből.

Az USA-ban a bankreformokat nem vitték végig, illetve az EU-ban is a GDP-hez mért államadósság szintje jóval magasabb, mint volt 2008-ban.

Mégis a politikusok és a véleményformálók számára a 2008-as pénzügyi válság három új jelentős narratívát hozott létre. Először is a Lehman bukása után Charles Kindleberger amerikai közgazdász 1978-ban megjelent remekműve (a Manias, Panics, and Crashes című könyve) újra népszerű lett. Kindleberger explicit módon Hyman Minsky amerikai közgazdász pénzügyi ciklusokról szóló munkája alapján vezette le gondolatait, és érvelése a piaci fundamentalizmus ellen volt értelmezhető.

A második narratíva szerint a Lehman-csőd a Wall Street 1929-es összeomlását, illetve a nagy gazdasági világválságot idézte meg.

A politikusok levonták a két világháború közötti időszak tanulságait, és sikeresen megakadályozták, hogy újra bekövetkezzen egy ilyen válság. A nagy gazdasági világválság alatt – különösen Németországban és az USA-ban – az uralkodó hozzáállás az volt, amit az akkori amerikai pénzügyminiszter, Andrew Mellon így fogalmazott meg: „Ki kell égetni a rendszerből a rothadást.” (Ez tömören arra utalt, hogy az államnak hagynia kell, hogy a piac átessen a tisztuláson – a szerk.) Ezzel szemben a nagy gazdasági világválság során adott válaszintézkedések abból álltak, hogy az államadósságot használták a bizonytalan magánadósságok helyettesítésére – ez a megközelítés addig bizonyult fenntarthatónak, amíg a kamatok alacsonyak voltak.

A harmadik narratíva szerint a Lehman csődje az amerikai kapitalizmus végét vetítette előre. Ez a nézet nagyon gyorsan terjedt el minden olyan országban, amelynek már elege volt az USA domináns szerepéből. Ahogy azt Peer Steinbrück akkori német pénzügyminiszter megfogalmazta 2008 szeptemberében: „Az USA el fogja veszíteni szuperhatalmi státuszát a globális pénzügyi rendszer felett. Ez nem hirtelen következik be, de erodálódni fog ez a szerep.”

Először a 2008-as válságot egy alapvetően amerikai katasztrófának tartották, az országra jellemző tesztoszteron vezérelte pénzügyek és amiatt, hogy az USA-ban még azoknak is biztosítani akarták a saját otthont, akik egyszerűen anyagilag nem engedhették meg maguknak. Csak fokozatosan ismerték fel, hogy ez a válság egy valódi transzatlanti ügy volt. Ahogy azt Hyun Song Shin és Tamim Bayoumi közgazdászok kimutatták, a rosszul szabályozott, túlméretezett európai bankok fontos szerepet töltöttek be a szerte a pénzügyi rendszerben kialakult kockázatok létrejöttében.

A két első népszerű narratíva egyike sem helytálló. A válság ugyanis nem a piac hibája volt, hanem inkább a nehézkes, nem megfelelően működő és egymással visszás módon összefonódó nem piaci intézmények terméke.

Annak oka, hogy a Lehman ügye ekkora problémát okozott, abban rejlett, hogy a pénzintézet nem egy egyszerű vállalat volt. Mintegy hétezer külön egységgel rendelkezett több mint negyven országban, amelyek mindegyikének egy összetett és költséges értékelésen, illetve csődeljáráson kellett aztán átesnie. Ez a helyzet keltette azt az érzetet, hogy a világ ismét egy nagy gazdasági világválság szélére került, miközben valójában nem erről volt szó.

A válságot a pénzpiacokon eszkalálódó rövid távú gondolkodás okozta. Miközben a bankok meg akartak szabadulni az értékpapírosított termékektől még azelőtt, hogy toxikussá válnának, más piaci szereplők a rövid távú nyerészkedés lehetőségét keresték, nem gondolva a befektetéseik hosszú távú életképességére. Ebben az értelemben a volatilitás kívánatos dolog volt, mivel új lehetőségeket teremtett a haszonszerzésre.

A Lehman összeomlása után a piac hibáiról és az újabb nagy gazdasági világválságról szóló ikernarratíváknak erőteljes hatásuk volt a közvéleményre, ami létrehozta az előbb említett harmadik narratívát, amely igaznak bizonyult. Amerika pénzügyi és politikai dominanciája valóban meggyengült.

Az USA globális vezető szerepe a gazdasági és politikai hatalmán alapult, de függött még egy alapvető dologtól is. Ez pedig az Amerikába vetett azon bizalom, hogy hosszú távon tudja teljesíteni az ígéreteit.

A válság aláásta ezt a bizalmat, még ha az amerikai gazdasági és politikai hatalom csupán kismértékben csökkent is. A pénzügyi tevékenységek nem elszigetelt módon folynak. Az a fajta rövid távú, hiperaktív gondolkodás, amely előidézte a Lehman bukását, a társadalom többi részében is megjelent akkoriban. Sokatmondó, hogy az iPhone-t 2007 júniusában vezették be, ami egyik előjele volt a közelgő válságnak.

Az okostelefon mindenféle új lehetőséget kínált fel. Lökést adott a közösségi média akkor még kezdetleges platformjainak: a Facebooknak és a Twitternek. Emellett megteremtette a Tinder és más olyan alkalmazások alapját, amelyek emberek millióinak társas életét alakította át: a párkeresés világát továbbvitte a rövid távú tervezés irányába, és még messzebb helyezte a hosszú távú elköteleződésektől.

Az új digitális eszközök és platformok túlzott mértékű individualizációt okoztak. Emellett hatással voltak a politikai nézetekre és viselkedésre azzal, hogy könnyebbé tették a saját álláspont megerősödését, miközben elhárították az alternatív vélemények megjelenését. Nem csoda, hogy emiatt manapság a démonizáció, a visszaélések, a zaklatás és a manipuláció online kultúrájával találkozhatunk.

A mostani politikai volatilitás nagy része a gondolkodás és a kommunikálás ezen új módjainak a következménye. A technológia és a pénzügyek ugyanazt az eszmét követik: fel kell számolni a tartós dolgokat, és dicsőíteni kell a diszrupciót.

A Lehman Brothers csődje nemcsak a pénzügyi rendszerben meglévő hiányosságokra, hanem a 21. század politikai életében és társadalmában jelentkező hibákra is rámutat. Ironikus módon úgy tűnik, hogy a Lehman bukása utáni válság felgyorsította, és nem megelőzte a technológia által hajtott rövid távú gondolkodás időszakának bekövetkeztét.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org