A szekuláris stagnáláson túl

Ahogy arra Larry Summers helyesen rámutatott, a „szekuláris stagnálás” kifejezés akkor vált népszerűvé, amikor a II. világháború a végéhez közelített. Alvin Hansen és sokan mások attól tartottak, hogy a háború konjunkturális hatása nélkül a gazdaság újra válságba zuhan. Úgy tűnt, hogy fundamentális gyengeség fog bekövetkezni a gazdaságban.

Félelmeik azonban nem igazolódtak. Hogyan tévedhetett Hansen – és mások – ekkorát. A szekuláris stagnálás elméletének néhány jelenlegi támogatójához hasonlóan ők is súlyos hibát követtek el a mikro- és makrogazdasági elemzéseikben.

Ahogy Bruce Greenwalddal és más társszerzőkkel korábban kifejtettük, a mezőgazdasági termelékenység erős növekedése (a magas globális termelési adatokkal összeadódva) a nagy gazdasági világválság első három évében levitte a terményárakat, néhány esetben 75 százalékkal. Az ország fő gazdasági szektorában a jövedelmek mintegy 50 százalékkal csökkentek. A mezőgazdaság válsága a városi termékek iránti kereslet csökkenését és így az egész gazdaságra kiterjedő lejtmenetet okozott.

A II. világháború mindamellett nemcsak költségvetési élénkítést biztosított, hanem strukturális átalakulást is azzal, hogy a háborús erőfeszítések miatt sok ember költözött vidékről a váro­sokba, ahol a feldolgozóiparhoz szükséges szakismeretekre képezték át őket. Emellett – a háború finanszírozásának módja miatt – amikor beköszöntött a béke, a háztartások jó pénzügyi helyzetben voltak, továbbá az addig visszatartott keresletük is megjelenhetett már.

Egy hasonló strukturális átalakulás – most nem a mezőgazdaságból a feldolgozóiparra, hanem a feldolgozóipar vezette növekedésről a szolgáltatóipar vezette növekedésre történő átállás (kiegészülve a globalizációhoz történő igazodás szükségességével) – jellemezte a gazdaságot a 2008-as válság előtt. A pénzügyi szektor nem megfelelő kezelése pedig hatalmas adósságterheket rótt a háztartásokra. Ekkor – szemben a II. világháború végével – valóban volt ok az aggodalomra.

Egy sokat idézett írásom 2008. no­vember 29-én jelent meg a The New York Timesban, a címe az volt: Az egymilliárd dolláros válasz. Ebben egy jóval kiterjedtebb gazdaságélénkítő csomag mellett érveltem, mint amit Barack Obama elnök végül javasolt. És ez még novemberben történt.

2009 januárjára és februárjára egyértelmű lett, hogy a válság súlyosabb a vártnál, és így erőteljesebb élénkítésre van szükség. A 2008. novemberi írásomban arra mutattam rá, hogy a szükséges élénkítés nagysága annak koncepciójától, illetve a gazdasági feltételektől függ. Ha a bankokat nem lehet rávenni a hitelezés helyreállítására, vagy ha az egyes szövetségi államok csökkentik a kiadásaikat, akkor nagyobb mértékű élénkítésre van szükség.

Kiderült:

a bankokat nem kényszerítették arra, hogy fokozzák a kkv-k hitelezését, valójában drasztikusan lecsökkentették. A szövetségi államok is megvágták a kiadásaikat. Világos volt, hogy egy nagyobb összegű élénkítő csomagra lett volna szükség, ha azt ilyen gyenge konstrukcióban alakították ki, és az élénkítés nagy részét kevésbé költséghatékony adócsökkentésekre tékozolták el.

Egyértelműnek kellene lennie, hogy nincs semmi természetes vagy elkerülhetetlen az aggregált kereslet szekuláris stagnálásában zéró kamatok mellett. 2008-ban a kereslet az azt megelőző negyedszázadban óriási méretűre nőtt egyenlőtlenség miatt is volt olyan alacsony.

A nem megfelelő módon kezelt globalizáció és financializáció, illetve a gazdag rétegeknek nyújtott adócsökkentés volt a két fő oka a jövedelmi és vagyoni koncentráció felgyorsulásának.

Összességében az mondható el: erőteljesebb lett volna a válságból történő kilábalás, ha egy nagyobb és jobban megtervezett élénkítő csomagot fogadnak el. Erősebb lett volna a kereslet, ha többet tettek volna az egyenlőtlenség kezelése érdekében, és ha nem olyan intézkedéseket hoztak volna, amelyek növelték annak mértékét. Továbbá stabilabb pénzügyi szektorunk lett volna, ha azt jobban szabályozzák.