Búcsú a széntől?

Az emberiségnek most, bőven benne haladva a 21. században, a technika csodálatos és gyors fejlődése közepette is van alkalma félni, akár rettegni is. Elég csak néhány kulcsszót felidéznünk: túlnépesedés, háborúskodások – bár szerencsére ezek egyelőre inkább csak lokálisak –, és főleg, napjainkban velünk él a sok forrásból megerősített aggódás a klímaváltozás, a földi légkör elszennyeződése és túlmelegedése miatt. Mindehhez járul most a világjárvány egyelőre nem csillapodó uralma, hozzá az aggodalom, vajon hoznak-e megoldást az oltások.

Valóban úgy tűnik, mintha 2021-re a koronavírus háttérbe szorította volna a folyamatos aggodalmat a légkörre káros gázok, a szén-dioxid, a metán, nemkülönben a sokféle mikrorészecskék tömeges kibocsátása miatt. Valójában továbbra is erőteljes a felismert klímaveszélyek elleni védekezés. Ilyen az elsődleges ellenségnek számító szén kiszorítása az energetikai alkalmazásokból. Persze, szénre sok más területen is szükség van, például az acélipari technológiákban, ám nagy tömegben mégis erőművekben használják.

Mondhatnánk, hálátlan az emberiség,

hiszen a szén alkalmazása a világ nagyobb részét életmódban, lehetőségekben magasba lendítő első ipari forradalom fontos tényezője volt. A szén energetikai alkalmazása a legfejlettebb gazdasági-társadalmi régiókban, az Egyesült Államokban és Európában alig tíz év alatt, 2010 óta jelentős mértékben, 14 százalékkal csökkent. Angliában valószínűleg már jövőre bezárják az utolsó szénerőműveket. Spanyolországban az elmúlt évben a szénerőművi kapacitásuk felét kitevő hét egység működését szüntették be. Az USA-ban e törekvéseket kétségtelenül visszavetette a Trump-adminisztráció, miközben ráadásul egy másik, a légkört ugyan kisebb mértékben, de mégis terhelő üzemanyagnak az alkalmazását erősen támogatták: a kőolajét és földgázét. Feltehető viszont, hogy az új elnök alatt ez a tendencia új irányt vesz.

Erős törekvések mutatkoznak a feltörekvő óriási országban, Kínában, ahol maga a nagy hatalmú pártfőtitkár jelentette be, hogy 2060-ra nullára redukálják a karbonkibocsátást. Némileg ellentmond ezeknek a bátor szavaknak, hogy mindeközben Kínában még most is sorra épülnek új szénerőművek, a főtitkár ígéretét kétségtelenül alátámasztó atom- és vízerőmű-építések mellett. Negyven év nagy idő, az alatt sorra zárhatók be a most működő, sőt akár még épülő szénerőművek is. A másik nagy ázsiai országban, Indiában viszont a szén még mindig jelentős marad az energetikában, az áramellátásnak közel háromnegyedét ebből biztosítják. Ám itt is tettek egy – inkább csak gesztusnak szánt – lépést, amikor a múlt év első felében 300 megawattnyi kapacitást kapcsoltak le.

A szén visszaszorításához mindenképpen több hatás együttes érvényesülése kell:

egyrészt ezt támogató kormányzati politikák-intézkedések, másrészt megfelelő alternatív energiatermelő módszerek (mint például nap- és szélerőművek tömeges megjelenése, és nemcsak az építésüknek, hanem a működtetésüknek is a támogatottsága), és végül, de nem utolsósorban: a hiteleket biztosító, a nagy befektetéseket ellátó pénzügyi intézmények visszahúzódó politikája.

Ez utóbbi, a gazdasági tényező, nagyon lényeges összetevője a világ átalakuló energetikai folyamatainak.

A szabadulás a széntől mint energetikai üzemanyagtól feltételezi a megfelelő helyettesítését. Nyilvánvalóan a megújulók mellett ilyen lehetőség a légkör szempontjából gyakorlatilag teljesen „tisztának” számító atomerőművek építése, amelyek emellett még azzal az előnnyel is bírnak, hogy viszonylag hosszú lehet az élettartamuk. Jelenleg a világban több mint négyszáz atomreaktor működik 31 országban, ez az összes áramtermelésnek a 16 százalékát adja (hasonló mértékű a másik tiszta energiatermelőknek, a vízerőműveknek az aránya). Lényeges szempont, hogy a világban 66 atomerőmű van készülőben, ebből 24 Kínában, de fontos az is, hogy a második legnépesebb országban, Indiában 2032-ig meg akarják tízszerezni a nukleárisenergia-termelést.

Csakhogy van e folyamatnak társadalmi összetevője is, méghozzá nem is csekély jelentőségű.

Mi lesz a bezárandó bányák dolgozóival? Pozitív válasz lehet, hogy megszabadulnak a súlyos egészségi károsodással is járó veszélyes, sőt életveszélyes munkától. Milyen tevékenységre tudnak váltani, és vannak-e már megfelelő programok a jövőjükre nézve? (Többnyire nincsenek.) Hogyan ártalmatlanítják a szénerőművek mellett felhalmozódott hatalmas (és ráadásul sugárzó) salakhegyeket? Ezek a problémák főleg a két igen nagy ázsiai országot, Kínát és Indiát érinthetik, ahol a szénkitermelés és -fogyasztás a világ egészének 52 százalékát teszi ki, míg az összes fogyasztásnak a 80 százaléka is Ázsiára jut. Az ilyen irányú gondok azért Európát is érintik, például Lengyelországot, ahol a gazdaság fontos részét teszi ki a szénbányászat.

A világméretű folyamatoknak természetesen mindig voltak és vannak pozitív és negatív összetevőik.

A lényeg, hogy milyen arányban. Mostanság felidéződnek bennem egykori professzoromnak a szavai nagyon sok évvel, sőt évtizeddel ezelőttről: „Az unokáink majd átkozni fognak minket, hogy erőműveinkben viszonylag gyenge hatásfokkal elégetjük a drága, értékes szenet, ahelyett, hogy megőriznénk a későbbi nemzedékeknek, például a vegyipar számára.” Meglehet, folytathatjuk Verebély László egykori intelmét: talán a későbbi korokban áldani fognak minket az utódaink, hogy nem is keveset meghagytunk nekik a rendkívül értékes szénből.