Az egyenlőtlenség csapdájában vergődő gazdaság
Az Egyesült Államokban több mint duplájára nőtt a lakosság leggazdagabb egy százalékának összesített jövedelme a GDP arányában: a késői 70-es években mért 8 százalékról 20 százalék föl emelkedett az utóbbi időben. Erre az 1920-as évek óta nem volt példa. Az egyenlőtlenség miatti aggályoknak lehetnek etikai és szociális okai, ennek azonban önmagában véve kevés kapcsolata van makrogazdasági politikával. A kapcsolatot mindazonáltal már a XX. század elején felismerték, amikor megállapították, hogy a kapitalizmusban időnként tendenciaszerűen gyengül az összkereslet, mert a jövedelmek koncentrálódnak. Ez végül azért vezet túlzott megtakarításokhoz, mert a leggazdagabbak sokat tudnak félretenni. A folyamat maga kereskedelmi háborúkba torkollhat, mert az egyes országok külföldön igyekeznek pótlólagos keresletre szert tenni.
A késői 30-as évektől kezdve ez az érvelés lassan homályba merült, főleg a második világháború után, amikor a jövedelemeloszlás sokkal kiegyenlítettebbé vált. Bár üzleti ciklusok ebben az időben is voltak, a kereslet krónikus gyengélkedésének világos tendenciáit mégsem lehetett látni. Mint a makrogazdasággal foglalkozó legtöbb közgazdász mondhatná, a rövid lejáratú kamatokat mindig le lehet szállítani kellően alacsony szintre ahhoz, hogy létrejöjjön a foglalkoztatás és a kereslet megfelelő mértéke.
Most azonban, amikor az egyenlőtlenség ismét fokozódik, visszatértek azok az érvek, amelyekben összekapcsolják a jövedelmek koncentrációját a makrogazdasági problémákkal. Raghuram Rajan, a Chicagói Egyetem professzora és az IMF korábbi vezető közgazdásza valószerű képet fest Fault Lines című könyvében, amikor kapcsolatot keres a jövedelmek egyenlőtlen eloszlása és a 2008-as válság között.
Azzal érvel, hogy a jövedelmek erőteljes koncentrálódása váltotta ki Amerikában azt a gazdaságpolitikát, amely a közepes és az alacsonyabb jövedelmi kategóriákban bátorította a fenntarthatatlan hitelfelvételt lakáspiaci támogatások és hitelgaranciák, illetve a laza monetáris politika révén. Emellett robbanásszerűen növekedett a hitelkártya-adósságok mértéke. Ezek a szerényebb jövedelmű csoportok úgy védték meg a fogyasztásuk korábban megszokott növekedését, hogy egyre mélyebben másztak bele a tartozásokba. A leggazdagabbak a pénzügyi szektor agresszív közreműködésével kölcsönöztek a többi vagyoni-jövedelmi csoportnak. Ez a fenntarthatatlan konstrukció dőlt össze hangos robajjal 2008 során.
Hasonló összefüggéseket mutatnak ki más közgazdászok is. A keynesi megközelítés szerint a szupergazdagok tetemes megtakarítása és az egyre növekvő jövedelemkoncentráció várhatóan jelentős megtakarítási többletet eredményez a beruházásokkoz képest. Az egyensúlyhiány kompenzálására kísérletet tehet a makrogazdasági politika a deficitből történő költekezés és a rendkívül alacsony kamatozású hitelek alkalmazásával, illetve nyomott valutaárfolyammal és exportösztönzéssel. A probléma ezek ellenére is krónikussá válhat, ha a legmagasabb jövedelmi kategóriához tartozók száma tovább emelkedik. Ha pedig a hatalmassá váló közadósság miatt nem folytatható a deficitköltekezés, és a kamatszint már a nullához közelít, akkor a rendszer kifut az alkalmazható eszközökből.
Az USA-ban azonban éppen nem a túlzott, hanem a túl alacsony megtakarítási ráta jelentette a problémát. Az ország tartós folyómérleg-hiánya pedig – a vélt elégtelen kereslettel szemben – vajon nem éppen a túlzott fogyasztást türközi-e? A magyarázat a látszólagos paradoxonra az, hogy a jövedelemskála csúcsán lévők finanszírozták a mindenki más által támasztott keresletet, ez egyszerre tett lehetővé magas szintű foglalkoztatást és okozott nagyarányú folyómérleg-hiányt. Amikor pedig 2008-ban jött a krach, akkor a masszív fiskális és monetáris expanzióval sikerült megelőzni az USA fogyasztásának összeomlását.
A kérdés már csak az, hogy ennek révén sikerült-e orvosolni az alapvető problémát. A luxusjavak iránti fogyasztói kereslet nyilván nem jelent megoldást a problémára. Emellett a nominális kamatok nem válhatnak negatívvá, a növekvő államadósság pedig egyre inkább ellehetetlenítheti a fiskális politikát. Ha ilyen körülmények között a jövedelemkoncentráció dinamikáját nem lehet visszájára fordítani, akkor a szupergazdagok a jövedelmeik nagy részét megtakarítják, az alacsony jövedelmi kategóriákban nincs mód további hitelek felvételére, a fiskális és monetáris politika elért a lehetőségei határára, és megreked a gazdaság.
Az amerikai gazdaságban 2012 elején észlelt leheletnyi élénkülés még mindig nagyban függ a rendkívüli monetáris expanziótól és a fenntarthatatlan fiskális deficitektől. Ha a deficitcsökkentés után a jövedelemkoncentrációt is redukálni lehetne, akkor a kereslet finanszírozhatóvá válna a szélesebb bázison nyugvó magánjövedelmek révén. A közadósságot így recessziós félelmek nélkül is csökkenteni lehetne, mert a magánkereslet egyidejűleg megerősödne. A beruházások pedig a keresleti kilátások javulásával együtt növekednének.
A szerző korábban török gazdasági miniszter és a Világbank alelnöke volt, jelenleg a Brookings Institution alelnöke
Copyright: Project Syndicate, 2012 www.project-syndicate.org
Kemal Dervis-->
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.