A forintgyengítő politika levét a devizahitelesek is megisszák

Ígéretének betartása érdekében trükkös megoldáshoz folyamodott kormány: annak ellenére is mérsékli a devizában eladósodott háztartások törlesztési terhét, hogy tartozásukat nem kedvezményes, hanem piaci árfolyamon váltatja forintra a bankokkal. Valójában nem a forintosítással, hanem a bankokat visszamenőleges hatállyal és generálisan „tisztességtelennek” minősítő, őket ezért kártérítésre kötelező törvénnyel csökkenti az adósok terheit. Mindezt azzal az indokkal, hogy a Kúria jogegységi határozata értelmében nem lehet a piacinál kedvezőbb árfolyamon forintra váltani a devizatartozásokat, mivel a forint gyengüléséből fakadó kockázatot a devizaalapú hitelek felvételekor az adósok vállalták. Azt viszont az ügyben eljáró bírók ellenvetései hatására sem gátolta meg az Alkotmánybíróság, hogy az egykor hatályos törvények szerint jogszerű, ám a Kúria által később felállított kritériumnak nem megfelelő kamatemeléseik költségét is visszafizettessék a bankokkal.

A megalapozott bírói döntésekhez kellő időt nem biztosító törvény alapján szakmányban lefolytatott peres eljárások miatt nem tudható, hogy a devizaadósoknak megítélt mintegy ezermilliárd forintos kártérítés mekkora hányada származik a bankok jogsértő magatartásából, és mekkora magából a jogsértő törvényből. De bármi is az igazság, a végeredmény az, hogy a bankok tőketartozásokat mérséklő visszatérítései átlagosan 25 százalékkal csökkentik a devizahitelesek törlesztőrészleteit. Ennyi feltehetően elég ahhoz, hogy a piaci árfolyamon (256,5 forintos svájci frank) történő átváltással se járjanak rosszul az adósok, és ne nehezteljenek a kormányra amiatt, hogy korábbi ígéretétől eltérően nem kedvezményes árfolyamot alkalmaznak, miként egykor a végtörlesztésnél tették.

A forintosítási törvény azon rendelkezése valójában már „bónusznak” tekinthető, hogy a forintra váltott ingatlanhitelek kamatfelára nem lehet magasabb, mint az eredeti devizahitelé, és ezen – futamidőtől függően – 3-5 évig nem is változtathat a bank. Az átváltáskor megállapított forintkamat mindössze 4,5 százalékra szabott plafonja pedig extra bónusz az adósoknak, hiszen ez ma csupán 2,4 százalékos kamatfelárat jelent, ami az esetek nagy részében nem fedezi a hitelezési kockázatot is magában foglaló banki költségeket.

Az adósokat tehát valójában nem a korábbi ígéretek ellenére piaci viszonyok közé illesztett forintosítás, hanem az azt megelőző, jogállami viszonyok mellett aligha véghezvihető „elszámoltatás”, továbbá az átváltott hitel kamatára vonatkozó, a piacgazdasági normákkal ütköző előírások segítik meg. A jogszerűtlen és piacellenes rendelkezések újabb terheket hárítanak a devizahiteles fiaskó költségéből már eddig is jócskán részesülő bankokra: a csak részben indokolt elszámolás egyszeri, nettó 700 milliárd forintos kártérítési kötelezettség mellett a jövőbeli bevételeiket is jelentősen visszavágja a tőketartozások csökkenése és a kamatplafonok életbeléptetése.

 devizahitelesek kétségkívül nyernek a bolton, bár kevesebbet, mintha korábban került volna sor a forintosításra. A banki visszatérítések jóvoltából apadó tartozás és a limitált kamat, illetve kamatfelár átlagosan 30 százalékkal csökkentheti az átváltást követő, induló törlesztőrészleteket, a forintosítással pedig megszűnik az árfolyamkockázat.

Ám a kamatkockázat hosszabb távon megnő, hiszen aligha hihető, hogy a bóvli kategóriába sorolt állam jegybankja ne kényszerülne előbb-utóbb kamatemelésre, különösen az amerikai Federal Reserve pénzcsapjának elzárása nyomán szűkülő likviditás mellett. Ha pedig nő az alapkamat és a vele együtt mozgó referenciakamat, akkor a törlesztőrészletek is újból emelkednek.

De ha korábban, kedvezőbb árfolyamon váltották volna forintra a devizatartozásokat, az akár 300-400 milliárd forinttal is mérsékelhette volna a háztartások tartozását. Vagy egy másik olvasatban: a devizahitelesek terheinek mostanihoz hasonló csökkentése a bankok jogszerűtlen megsarcolása nélkül is elérhető lett volna.

Bárhonnan nézzük is, tény: az „adósmentés” elhúzódásának, valamint a kormány és a jegybank forintgyengítő politikájának a levét a bankok mellett a devizában eladósodott háztartások is megisszák.

A devizahiteles probléma kezelésére hozott döntések fő haszonélvezője valójában a kormány, amely – a felelősséggel arányos tehermegosztás helyett – a lakosság válláról levett terheket szinte teljes mértékben a bankokra hárította, sőt, még politikai haszonszerzésre is felhasználta az ügyet. A most folyó „elszámoltatáson” és a forintosításon is szépen nyer az állam.

A jegybanki devizatartalék egy eurójának bekerülési költsége ugyanis átlagosan 17 forinttal volt alacsonyabb, mint az átváltáshoz használt mai piaci árfolyam. Az elszámoltatással járó adósságcsökkentéshez három, a forintosításhoz nyolcmilliárd eurót adott el a bankoknak az Magyar Nemzeti Bank, amin így együttesen mintegy 190 milliárd forint árfolyamnyereséget realizált.

Ha már az adósok nem is részesülnek az ő kárukon nyert pénzből, arra még nyitva áll a lehetőség, hogy ne az MNB vezetése használja föl saját mondvacsinált céljaira, hanem befizesse tulajdonosának, a magyar államnak.