A Trump-korszak

Január 20-án iktatják be Donald Trumpot az Egyesült Államok 45. elnökének. Nem szeretnék azzal jönni, hogy „én megmondtam”, de választási győzelmének nem kellett volna meglepetésnek lennie. Ahogy a 2002-ben megjelent, A globalizáció és visszásságai című könyvemben írtam, a globalizáció kezelésére irányuló intézkedéseink széles körű elégedetlenség magjait hintették el. Ironikus módon a nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi integráció előrevitelét leginkább szorgalmazó párt jelöltje nyert, aki viszont azt ígérte, hogy mindkét kérdésben visszafordítja a folyamatokat.
Természetesen nincs visszaút. Kína és India már integrálódott a globális gazdaságba, és a technológiai innováció világszerte csökkenti a feldolgozóipari munkahelyek számát. Trump nem tudja újra megteremteni az elmúlt évtizedek jól fizető feldolgozóipari állásait. Csak a fejlettebb feldolgozóipar elterjedését tudja elősegíteni, amely magasabb szakképzettséget igényel, viszont kevesebb embert foglalkoztat.

Kétségbeesés

A növekvő egyenlőtlenség eközben továbbra is széles körű kétségbeesést vált ki, különösen az USA középső részének fehér szavazói körében, akik győzelemre segítették Trumpot. A 2008-as pénzügyi krízist követő úgynevezett kilábalási időszak első három évében a jövedelmek növekedésének 91 százaléka a felső jövedelmi 1 százalék kezébe ment. Miközben a Wall Street bankjait az adófizetők pénzéből, több milliárd dollárral mentették ki, az ingatlantulajdonosok csupán alamizsnát kaptak. Barack Obama nemcsak a bankokat, hanem a bankárokat, a részvényeseket és a kötvénytulajdonosokat is megmentette. A Wall Street-i bennfentesekből álló gazdasági stábja megszegte a kapitalizmus szabályait, hogy megmentse az elitet, ami több millió amerikai gyanúját erősítette meg azzal kapcsolatban, hogy a rendszer – ahogy azt Trump mondaná – részrehajló.
Obama bizonyos ügyekben – mint például a klímapolitika – változást tudott hozni, ám a gazdaság terén a status quót, a neoliberalizmus 30 éves kísérletét erősítette meg, amely azt ígérte, hogy a globalizáció és a liberalizáció kedvező hatásai mindenkihez leszivárognak. Ehelyett a hasznok „felszivárogtak” részben azon politikai rendszer miatt, amely – úgy tűnik – az „egy dollár, egy szavazat” elvén alapul, mintsem az „egy ember, egy szavazat” elvén.

A növekvő egyenlőtlenség, a nem tisztességes politikai rendszer és egy olyan kormányzat, amely azt mondja, hogy az embereket szolgálja, de valójában az eliteknek kedvez, ideális feltételeket teremtett arra, hogy kihasználja egy olyan jelölt, mint Trump. Bár Trump vagyonos, de egyértelműen nem tekinthető a hagyományos elit tagjának, ami hitelt adott azon ígéretének, hogy „valódi” változást akar.

Mégis a megszokott politika érvényesül majd Trump alatt is, aki ragaszkodik majd a republikánus ortodoxiához az adózás kérdésében. Azzal, hogy lobbistákat és iparági bennfenteseket nevezett ki a stábjába, már meg is szegte azon ígéretét, hogy megtisztulást hoz Washingtonba.

Keynesi élénkítés

Hogy megvalósítható-e Trump gazdasági programjának többi része, jórészt attól függ, vajon Paul Ryan, a képviselőház elnöke mennyire tekinthető igazi fiskális konzervatívnak. Trump javaslataiban a gazdagok számára nyújtandó nagymértékű adócsökkentés jelentős infrastrukturális beruházási programokkal van kombinálva, ami növelné a GDP-t és valamelyest javítaná a kormányzat fiskális pozícióját, de közel sem annyira, mint amennyire azt a kínálatoldali közgazdaságtan hívei remélik. Ha Ryan annyira nem aggódik a deficit miatt, mint amennyire azt mondja, akkor jóváhagyja Trump programját, és a gazdaság így azt a keynesi fiskális élénkítést kapja meg, amelyre már régóta szüksége van.

A másik bizonytalansági tényező a monetáris politikára vonatkozik. Trump gyakran emel szót az alacsony kamatok ellen, és a Federal Reserve kormányzótanácsában két betöltendő hely is van. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Fed tisztviselői közül sokan igen erősen szeretnék a kamatok normalizálását, akkor erre valószínűleg sor is fog kerülni, talán Trump keynesi élénkítésének ellensúlyozásánál is nagyobb mértékben.
Trump növekedés erősítését célzó politikáját az is alááshatja, ha az adópolitikája révén fokozza az egyenlőtlenséget, ha kereskedelmi háborúba kezd, vagy ha felmondja az üvegházhatású gázok csökkentésére vonatkozó amerikai kötelezettséget.

Most, hogy uralják a Fehér Házat és a kongresszus mindkét házát, a republikánusok viszonylag könnyen tudják gyengíteni a munkavállalók alkupozícióját, deregulálni a Wall Streetet és más iparágakat, illetve mellőzni a meglévő trösztellenes törvényeket – ezek mindegyike még nagyobb egyenlőtlenséget eredményez majd.

Ha Trump megvalósítja a kampányban tett fenyegetéseit a kínai importra kivetendő vámokkal kapcsolatban, akkor azt az amerikai gazdaság várhatóan jobban megszenvedi, mint a kínai. A WTO jelenlegi keretei alapján az USA által kivetett minden egyes „illegális” vámmal szemben Kína ott léphet fel, ahol akar, így például a kereskedelemkorlátozó intézkedései azokat a munkahelyeket célozhatják meg, amelyek a vámokat megszavazó kongresszusi körzetekben találhatók.

Természetesen a WTO keretrendszere által engedélyezett Kínával szembeni intézkedéseket – például a dömpingellenes vámokat – néhány területen igazolni lehet. Az USA-nak – amely közvetlen állami támogatást nyújt saját autó- és repülőgépiparának, illetve az igen alacsony kamatok révén közvetetten támogatja saját bankjait – azonban nem kellene olyan dolgokat kifogásolnia másoknál, amelyeket amúgy maga is megtesz. Ha ez a szemet szemért játék elkezdődik, könnyen a II. világháború óta létrejött nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszer lerombolását okozhatja.

A bizonytalanság növekedése

Hasonlóképpen a főként gazdasági szankciók révén betartatott nemzetközi jogrend is megszenvedheti Trump elnökségét. Miként fog az új elnök reagálni arra, ha az Oroszországgal szövetséges erők tovább eszkalálják a kelet-ukrajnai konfliktust?

Amerika igazi ereje mindig abban állt, hogy egy inkluzív demokráciának volt tekinthető. Szerte a világban azonban az emberek elvesztették bizalmukat a demokratikus folyamatokban. Afrika-szerte olyan megjegyzésekkel találkoztam, amelyek szerint „Trump miatt a saját diktátorunk jobbnak tűnik”. Ahogy Amerika „puha hatalma” tovább erodálódik 2017-ben, illetve az azt követő években, úgy válik a nemzetközi rend jövője bizonytalanabbá.
Mindeközben a Demokrata Párt a választási vereség után biztosan átrendezi a sorait. Hillary Clinton tagadhatatlanul vereséget szenvedett, mivel nem tudott olyan meggyőző víziót felkínálni a választóknak, amely jelentősen eltér attól a neoliberális agendától, amelyet Bill Clinton karolt fel az 1990-es években. Azok után, hogy több mint egy nemzedéken át olyan stratégiát folytattak, amely az ellenfelük politikai elképzeléseinek kisebb-nagyobb átalakítással történő elfogadását jelentette, a baloldal pártja már nem tudja magát hiteles alternatívaként megjeleníteni a jobboldal pártjával szemben.

A demokratáknak csak akkor van jövőjük, ha elutasítják a neoliberalizmust, és az Elizabeth Warren, Bernie Sanders és Sherrod Brown vezető demokrata politikusok által javasolt progresszív intézkedéseket fogadnak el. Ez fogja erős pozícióba helyezni a demokratákat a republikánusokkal szemben, akiknek ki kell találniuk, hogy miként működtetik majd az evangéliumi keresztényekből, cégvezetőkből, nativistákból, populistákból és izolacionistákból álló koalíciójukat.

Trump színre lépésével és azzal, hogy a két nagy párt újradefiniálja magát, 2017-re várhatóan úgy emlékezünk majd, mint az évre, amely fordulópontot jelentett az USA és a világ történelmében.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org